Szabó Tímea blogja

„Nekem azonban muszáj odafigyelnem a körülöttem, körülöttünk hömpölygő politikai giccsre, amelynek alanyai, kárvallottjai is vagyunk. Kérem vissza a Trianonomat. A megélt konfliktusokat, az ezek révén kiérlelt kompromisszumokat, megértéseket, a távolodásokat és közeledéseket. A nyűglődést, a félreértéseket, a rossz szomszédságot, meg a jót is. Az egész történetet, ami nem egyetlenegy nap, pláne nem ez a gyógyító, katasztrófaelhárító, büntető és felszabadító június negyedike. Kérem vissza, minden szereplővel, minden perspektívával együtt. Semmi giccsputtonyozás, semmi nemzeti katasztrófaturizmus.” – fogalmaz Parászka Boróka egy 2010 júliusában megjelent esszéjében. Tökéletesebben leírni nem lehet azt a helyzetet, amelybe az orbáni politika keverte a határon túli magyarokat.

A kormányzat politikai turizmusát mi sem szimbolizálja jobban, mint az ez év márciusában a végletek szintjén gúny tárgyává tett Semjén Zsolt belovagolása Kézdivásárhelyre-projekt. Ott ült a lovon a miniszterelenök-helyettes egyenes derékkal, néz le a lóról, fényképezteti magát, örül, hogy az erdélyi magyarság megint olyan hírekbe kerül majd be, amelyeket rémálmukban sem tudtak volna elképzelni. Ez a bevonulás a Nemzeti Összetartozás Dalával alkot egy kerek történetet. Önmagában azzal nem is lenne gond, ha egy ország egy fontos történetét vagy eseményét a popkultúrába ágyazva „meséli el”. Napjaink technológiai és kulturális korszakváltása közepette ezek hatóereje jóval nagyobb tud lenni, mint egy iskolai ünnepségé, amelyre ettől még szintén szükség van. Viszont a Nemzeti Összetartozás Dalának szövegvilága…hát... Aki hallgatta vagy olvasta tudja, miről beszélek, aki eddig nem tette, az addig örüljön.

Egyébként tanulságos. Ide, ilyen üres, jellegtelen szövegvilághoz vezet az, ha valaki megszállja a múltat, a történelmet, Erdélyt, Trianont, ha annyira tele tolja politikával, annyira kilúgozza annak a történelmi múltfeldolgozásra vonatkozó részét, hogy amikor üzenni kellene a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, akkor annyi marad belőle: „talpaink egymásra lépnek/ szemünkben a boldogság fénye ég”.  Mondja már meg valaki, hogy mi a túrót jelent az, hogy talpaink egymásra lépnek?

Ha viszont éppen nem egy politikai megszállás utáni kiüresedett emlékezet jegyében „beszél” például az erdélyi magyarokról a Fidesz, akkor úgy tekint rájuk, mintha azok nem is a XXI. században élnének: mintha ők valahol Tamási Áron rengetegében kóválygó Ábelek lennének, akik éjjel-nappal arra várnak, hogy immáron Bayer Zsolt előszavával olvashassák a Wass Albert köteteket, hogy aztán pár mélymagyarországi politikus megérkezzen hozzájuk, „lebátyámozza” őket, pálinkázgasson velük, s együtt kiáltozzák a szélrózsa minden irányába: Vesszen Trianon! A helyzet az, hogy a határon túli magyarok csak Orbán Viktor és félkegyelmű társai képzelt világában élnek így. Én tudom, hiszen családom jó része Erdélyből való, kisgyerek korom óta rendszeresen látogatjuk a még ott élő rokonokat.

Folytatás Szabó Tímea blogján.