Amíg a kétharmados döntéshozók a háttérben az utolsó simításokat végezték a Nagy Magyar Földrablás projekten (földtörvény), a sajtóban, vidéki fórumokon és budapesti tüntetéseken is zajlott valami, amit, ha a narancsos szavazógépeket minimális mértékben is érdekelné, akár társadalmi vitának is nevezhetnénk. Utóbbira komoly szükség lett volna, hiszen ezekben a napokban vált el évtizedekre a magyarországi földtulajdon a helyi közösségektől, most búcsúzunk el az ország biztonságos és fenntartható élelmiszer-önellátásától, és a szemünk előtt veszíti el az agrárium – egészen pontosan: a magyar vidék – a lehetőséget, hogy a természeti erőforrásokat mértékkel használó, a vidéki népességnek stabil megélhetést nyújtó ágazattá erősödjön. A sírt, ahol ha nem is egy nemzet, de minimum két-három generáció életesélyei süllyednek el, piaci fundamentalisták állják körül. A brazil–argentin típusú birtokstruktúrára, továbbá a középkori hűbéri és jobbágyrendszer kombinációjára épülő agrár-ellenforradalomnak pedig bal- és jobboldali politikusok együtt asszisztálnak.

Mielőtt belefognék a részletek kifejtésébe, jeleznem kell: részemről ismerősek már a leegyszerűsítő, „antikapitalista az, aki nagyüzemellenes” mantrák. Mint ahogyan az is, hogy az agráriumról, a vidékpolitikáról, a globalizáció rurális dimenziójáról nagyon halvány tudással rendelkezők, továbbá a lokalitást a skanzenturizmussal, a földkérést Torgyán Józseffel, a szövetkezeteket a kádári modellel, a helyi kultúrát és identitást árpádsávos rugdalózóval, a családi gazdaságokat a piacellenességgel, a közösségi gazdálkodást a hippikultúrával összekeverők oktatják a nyilvánosságot versenyképes és közösségközpontú mezőgazdaságból. Nekik nehéz lesz elfogadniuk, hogy a szerző nem akar nagyüzemi földeket perzselni, és hogy nem feltétlen jelent piacellenességet, ha azt állítjuk, vidéki közösségek és a föld az nem egészen olyan „képződmény”, mint egy részvénytársaság és termelőeszközei.

Hogy azok is értsék, akik nem a tyúkokkal kelnek és fekszenek, kezdjük azzal, hogy a parlament az utolsó pillanatban, a kormánypárti képviselők számára is meglepetésként a családi gazdaságok helyett az „integrált termelésszervezést” (a magyar mezőgazdaság új termelési struktúráját, amelyben az ország hét régiójában egy-egy monopolhelyzetű oligarchának lesznek kiszolgáltatva a termelők) foglalta bele az alaptörvénybe. Az ezt az alkotmányba egyébként sem illő passzust törölni kívánó Ángyán-módosítót az MSZP képviselőcsoportja a kormánypártiakkal egyetértésben leszavazta. A Fidesz a szocialista párttal egyetértve írta bele tehát az alaptörvénybe, hogy a magyar mezőgazdaság uralkodó birtokformája az óriásbirtok, a politika által kiemelten preferált termelési ága pedig a minimális munkaerő- és maximális vegyszerigényű, hatalmas ökológiai lábnyomú, környezeti és társadalmi szempontból is fenntarthatatlan nagyüzemi növénytermesztés. Mindezt azok után, hogy a Fidesz ellenzékben éveken át lázított a baloldali hátterű „zöldbárók” ellen (a jobboldali hátterűek nem zavarták), kormányon pedig – a Nemzeti vidékstratégiában írásba adva – szerződést kötött a magyar gazdákkal arról, hogy a helyben élő családi gazdálkodókat, a fiatal földművelőket és a fenntartható agrártermelést fogja támogatni.

A Fidesz–KDNP szövetség végül mégis kihátrált a széles gazdatársadalmi konszenzussal övezett megállapodásból, és ezt nem csak mi tartjuk a vidék elárulásának: annak tekinti – joggal – a mellébeszélést nem szívelő gazdatársadalom is. Őket nem lehet megvezetni a földtörvény ikszedik verziójának úgynevezett parlamenti vitájában előhúzott, lejárt szavatosságú érvekkel, amelyek szerint – az önálló egzisztenciájú, a saját földjükön a saját földjükből élő gazdák helyett – „versenyképes üzemméretre” és „agrárközéposztályra” van szükség. Tisztában vannak ugyanis azzal, hogy az előbbi fogalom a magyar politikai zsargonban mindig is a nagybirtok fedőneve volt, mint ahogy azzal is, hogy egy falu határában többnyire csak egy „agrár-középosztálybeli” család fér el (vagy ahogyan például Felcsúton is láthatjuk, még jóval túl is terjeszkedik saját faluja határán), a többiek legfeljebb béresek vagy hobbikertészek lehetnek a lakóhelyükön.

Európában a birtokméretnek – illetve a nagybirtok dominanciájának – semmi köze sincs a versenyképességhez. Míg Magyarországon a 100 hektár fölötti birtokméret kategóriában egy birtok átlagos mérete 587 hektár, addig Franciaországban 166 hektár. De versenyképes az agrárszektor Dániában, Ausztriában is – olyan országokban, ahol a mi fogalmainkkal nagybirtoknak nevezett több ezer hektáros birtokkategória nem is létezik. Van viszont apáról fiúra öröklődő szakértelem, erős szolidaritás és önkéntes összefogás a gazdák között (a szövetkezetek), egy praktikus intézmény a mezőgazdasági gépek közös használatára („machinery ring”) – és az egésznek a föld, vagyis a családi gazdaság az alapja. A föld pedig csak akkor kerül ki a család tulajdonából – nagyon ritka kivételként –, ha valamiért az összes leszármazott kihal. Ausztriában nem azért nincs valódi földpiac, mert drága a föld (vagy ötször annyiba kerül, mint nálunk, de sokkal olcsóbb, mint mondjuk Hollandiában), hanem azért, mert a család, amelynek az egzisztenciája generációk óta és előrefelé is kiszámíthatóan a családi birtoktól függ, soha nem adná el.

Ha a kormány és a politikai osztály valóban meg akarná óvni a földet, lehetőséget kellene biztosítania a családi gazdálkodóknak. Ehelyett egyfajta nagykoalícióban erősítik tovább bal- és jobboldali kormányok a nagybirtokos rendszert a helyi gazdák kárára, méghozzá nem kispályás módszerekkel: állami gazdaságok privatizációjától az állami földbérlet-pályázatokig. Utóbbiakba kódolt visszaélésekről, a helyi gazdák kisemmizéséről, a panaszosokkal szemben az állam intézményeinek maffiaszerű fellépéséről sok szó esett már – ezeket a viszonyokat rögzíti a földtörvény, a jelenlegi földhasználó előjogaival, a birtokmaximum alóli kivételekkel. Ez az együttműködés nem a versenyképességről és nem is a vidék felemelkedéséről szól, hanem egy új, politikaközeli nagybirtokosréteg létrehozásáról. Ezen tulajdonosi réteg prominenseinek egy jelentős része Szingapúrban, Svájcban vagy Luxemburgban könyveli (és költi) el a magyar mezőgazdaságban szerzett jövedelmét. Náluk lenne biztonságban a magyar föld a bábonymegyeri, kajászói, alcsútdobozi gazdák helyett? Rájuk kellene bízni a magyar élelmiszer-ellátást, amikor döntően agrártőzsdei termékeket állítanak elő, jórészt exportra? Az ő kezükbe kellene letenni a magyar vidék jövőjét, mikor sem munkaadóként, sem szomszédként nem lehet számítani rájuk? A nagyüzemi technológiák, a gépek és vegyszerek alkalmazása emberek helyett őrizné meg a természeti erőforrásokat, a talaj termőképességét, a táj értékeit, amelyek a hosszú távú termelést teszik lehetővé?

Amikor a Fidesz a magyar föld és a magyar gazdák megvédéséről beszél, akkor nem egyszerűen hazudik, hanem a visszájára fordítja a valóságot: pontosan a jelenlegi kormánypárttól kellene megvédeni a földjeinket, a falvainkat és a magyar mezőgazdaságot. Amikor viszont a liberális közgazdászok a nagyüzemi gazdálkodás mellett foglalnak állást, akkor egy monopóliumokra épülő, versenyt kiiktató rendszert akarnak működésbe hozni. Az igazi piacellenesek a monopólium oldalán állók – márpedig a magyar földreformok akár jobbról, akár balról érkeztek, eddig ebbe az irányban tartottak.

A Fidesz törvényhozása kapcsán már láthatjuk, hova vezet az, ha a vidékkel kapcsolatos döntéseket kizárólag külső hatalmi centrumok hozzák, ha a politika nem kíván a gazdákra úgy tekinteni, mint aktív, önszerveződésre képes közösségekre.

Kovách Imre és Megyesi Boldizsár – Michael Woods nyomán – egy tanulmányukban a „globális vidék” kifejezést vezetik be, mely alatt azt értik, hogy a „vidék ellátja a fogyasztót a termeléstől elválasztó, élelmiszer- és egyéb alapanyagokat forgalmazó hálózatokat, amelyektől ugyanakkor és ugyanezért függőségbe kerül. (…) A természeti javak, a tájképtől a levegő minőségéig, a globális piac árucikkeivé válnak”. A táj és a természet viszont nem megvehető, így nem is eladható. A föld nemcsak árutermelő eszköz, hanem a vidéki emberek élettere. Új földesurak helyett önálló, a helyi földügyekben aktívan részt vevő, életképes családi gazdálkodói réteg kialakulását, és ezek nyugati mintájú szövetkezetekben történő érdekérvényesítését kell elősegíteni. Ez pedig úgy nem fog megtörténni, ha a helyi gazdák csak nagyüzemek kerítésénél ácsorogva álmodoznak földről, de még úgy sem, ha napszámosok lesznek Mészáros Lőrincek földjein.

Forrás: Népszabadság online