A 2010-et követő illiberális fordulat után megszokottá lett, hogy ezen a napon (Nagy Imre és mártírtársainak emléknapján) Orbán Viktor nevezetes beszédét emlegetjük fel – leginkább neki. Vitán felül áll, hogy a beszédnek, annak az ifjúkori politikai hévnek, őszinteségnek és bátorságnak politikatörténeti jelentősége volt, van és lesz. Ugyanakkor az sem kérdés, hogy Orbán kapcsán immáron felesleges minden szó vagy betű leírása, amely őt arra emlékeztetné, hogy ott és akkor a Hősök terén mit mondott, milyen értékrendszer mellett foglalt állást, hogyan értelmezte a szabadságot, mit gondolna az 1989-es Orbán Viktor az illiberális politikai vezetőről. Így ettől el is tekintek. 

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai a rendszerváltást, a Nagy Imre rehabilitációja és újratemetése körüli eseményeket és katartikus pillanatokat csak archív felvételekről ismerik. Aki egyszer látta ezeket, annak beleivódtak az emlékezetébe. Sűrű levegő volt akkor, és levegőt venni a sok évtizednyi fulladásos, szabadsághiányos (élet)helyzetek után nem volt egyszerű. Hogy végre meg lehet tenni dolgokat, kimondani szavakat, hogy nincs több csalfa kádári összekacsintás, hogy bár az állambiztonság még dolgozik az újratemetésen is, de immáron hiába, a besúgás rendszerének az már csak a vég kezdete. 

„Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbeli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.” – eddig az idézet Orbántól.

Ha az elmúlt 26 év, és leginkább Orbán nem vette volna el a fiatalság kedvét attól, hogy a mai napon emlékezzen, hogy egy pár pillanatra megálljon és a youtube-on korabeli felvételeket keressen, akkor nem éreznék úgy az országot elhagyó fiúk és lányok, férfiak és nők, hogy abban a bizonyos hatodik koporsóban az ő jövőjüknek is lett hely. Nem félnének attól, hogy ha itthon maradnak, akkor az elkövetkező 20 évük nekik is benne lesz, azt is mélybe eresztik, az sem jön már vissza. 

„Hidd el én veled maradnék / szívesen széjjelszakadnék / ha lenne mér' / Magyarország!” – ma ugyanis ez a Quimby-életérzés az általános. Fiatalok tízezrei vannak, akik értelmet keresnek életüknek, akik kapkodva vagy éppen rezignáltan kutatják, hogy miként lenne lehetőségük arra, hogy ne hagyják hátra gyermekkorukat és fiatalságukat, hogy ne skype-anyuk és apuk jelentsék nekik a családot, ne chatelések a baráti beszélgetéseket, ne Facebook-fotók nézegetése az emlékezést. Azaz hogy Magyarország ne virtuálisan és emlékeikben létezzen számukra, hanem jelen időben és valós térben. Ma szülők sokasága reméli, hogy talán az ő gyerekük nem érzi úgy, hogy a hatodik koporsó-életérzés hatalmába keríti, és kilátástalannak látva helyzetét elmegy. 

Emléknap a mai egy szomorú jelen közepette. De nincs értelme az életnek, nincs jelentése a politikának, nincs tűz az emberben, ha nem azért dolgozik, hogy egyszer felkiálthasson (újra): itt a szabadság! Fel fogunk kiáltani! Keressük egymást, nyúljunk a másik után, hívjuk meg köreinkbe, legyünk egymásnak támasz. 

A hatodik koporsó nem lehet a végzetünk.